A vasúti késés

Önéletrajzi elemekkel megtűzdelt fikció egy vasúti késés alapján

Lassan, a vonat rázkódásától kissé instabilan odalépdeltem egy magányosan ülő lányhoz. Már három órája késett a járata, felettébb feszültnek tűnt. Gondoltam elmesélem neki, hogy múltkor mennyit álltunk ugyanezen állomás után, mintegy szolidaritásból. Közben a vonat újra megállt egy erdő közepén. Oldalt két óriási tócsa, mintha egy láp közepén vezetett volna végig a sínpár. A fák elkeseredetten lógatták az ágaikat a vízbe. Már három napja esett az eső.

Három egyetemi hallgató, a beszélgetésükből hallottam, hogy ugyanoda jártak ahova korábban én, a vasúttársaságon nevetett. Türelmetlenek voltak, de a gúny enyhítette amiatti haragjukat, hogy el fognak késni az esti kollégiumi süti partiról. Mások ingerülten telefonáltak és próbálták kiélni haragjukat, hogy a jól szervezett életüket elrontja a vasút. Megint mások próbálták felelősségre vonni a kalauzt, aki maga is ugyanolyan tájékozatlan és tehetetlen volt az események valódi természetével kapcsolatban, mint a többiek.

Amikor az én vonatom késett, az pontosan egy évvel ezelőtt történt. Akkor is három napja esett, és pont ugyanebben az erdőben fékezett a mozdony. Az árvíz felhömpölygött a sínekre, magával hozott egy híddarabot, és szinte kíméletlenül pontos érzékkel dobta le a vonat elé. Nem messze kerteket rombolt szét a víz, a házak elé rakott homokzsákok semmit sem értek ezzel szemben. Ez maga volt a természet, ami eljött, hogy visszafoglalja az embertől a lopott világát. Először az erdőit, amit kettéhasítottak a közlekedési vonalaikkal, majd később a többit is, amit belaktak. A vonat ablakából lehetett hallani egy kakas nevetését, amit az utasok először nem tudtak mire vélni. Igazából lehet, hogy csak az újból felbukkanó vonatot üdvözölte, ahogy a kutyák is megugatják mindegyiket.

Igazából, ha kinéztem az ablakon, akkor kevésbé tűnt tragikusnak a katasztrófahelyzet, mint amennyit késett a vonat. A vasúttársaság biztosan keményen dolgozott a hibák elhárításán, hogy a jármű folytathassa az útját. A kalauz végigsietett a vonaton hangoztatva, hogy nemsokára továbbindulunk. A szemben ülő lány nyugodtabbnak tűnt, és elgondolkozott rajta, hogy hogyan fogja leadni a formanyomtatványt, amivel a jegyárat lehet visszakövetelni. Nem akartam szólni neki, hogy addig a pillanatig nem fog tartani az élete.

A két oldalt lévő kaotikusan kavargó mocsár mintha közelebb hatolt volna a vonathoz. Mintha egy lassan kavargó örvény nyúlt volna el az egyre sötétebbnek tűnő erdőben. Lassan megmozdult a jármű, mindenki azt hitte, hogy továbbindulunk. Az egyik utas javasolta, hogy tapsoljuk meg az illetékeseket, hogy sikerült elhárítaniuk a problémákat. Korai volt az öröm. A vonatot csak a hatalmas csáp mozgatta, ami ráfonódott a vízből kiemelkedve. Amikor a mozdonyvezető a visszapillantó tükörben észrevette szörny tapadókorongos szervét, ami a vonatra tapadt, megpróbálta elindítani előre a mozdonyt, de képtelen volt rá. A kerekek a sínekbe vágtak. Akárcsak egy évvel ezelőtt.

Mintha egy kraken csőrős szája emelkedett volna ki a víz fölé, de a sötétben nehéz volt kivenni. Rántott egyet a vonaton, ami lesiklott oldalra a sínekről. Aztán mégegy erőfeszítéssel a csáp egészen a vízbe húzta a vonatot. Az emberek döbbenten meredtek az erdőre, mely lombozatán már csak játékos kísértetfényként sütött át a nap. Furcsán színezte meg a lány arcát velem szemben ez a fény. A szeplőit és az arcának sápadt pirosságát kiemelte. Volt rajta egyfajta rémület, de ezt kordában tartotta a történtek felett érzett meglepődés. Amikor a csáp berántotta a vonatot a vízbe, az meglepő módon elmerült. A víz az ablakokat ostromolta, majd be is törte, a jármű váza pedig mérhetetlen mélységekbe úszott lefelé.

Én már a korábbi években meghaltam. Minden évben eltűnik egy vonat, mintegy az ember és a természet egyezségeként. Ez az a pusztulás, aminek az árát meg kell fizetni azért, hogy a civilizációnk fennmaradjon. Néha feljövök a túlvilágról megnézni a személyes tragédiát. Nehéz megítélni, hogy a természet vagy a civilizáció mellett állok, mint valaha szénalapú, de emberi létforma. Ma már csak pártatlan szellem. De amikor a szeplős lányt láttam alámerülni a vízbe, akkor talán megdobbant egy kissé a halott szívem.

A történetet ajánlom a vonaton ülő gólyáknak, akik elkéstek szintsütiről.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..