Egy kis nyál - Lányom, lányom, gyöngyvirágom, kerti virágszálam! Elmennél-e a kovácshoz, az eszemadtához? Jaj, anyám, a kovács olyan, mint a rossz bogrács, Nem mék biz én ahhoz - megy női főhősünk egy tetszőleges egyetemi fiúkolesz előtti igen széles út járdáján. Nem azért, mert ott van valami dolga, hanem... Nos, én tudom, hogy miért, de ő nem! A lényeg csak annyi, hogy tizenhét eves, valahányszor tükörbe nézve azt mondja, hogy lópofája van... hát a mennyezet már tényleg csak a fizika törvényei miatt nem esik le, és még valami: még sohasem volt fiú barátja! - ...nél-e a diákhoz, az eszemadtához? Jaj, anyám, a diák olyan, mint a gyöngyvirág... Ugyanezen út másik vége felől közelít férfi főhősünk, aki a fiúkolesz lakója, de simán elmegy a kolesz mellett, mert igen szórakozottá teszi, hogy eképpen morfondírozik magában: "Mind harapós. Lehet, hogy elég, ha ráköszönök, és megharap. Nem lehet ilyet kockáztatni! Leharaphatja a fülemet... mint Tyson! Sőt, lehet, hogy nem is csak a fülemet. Brr" - mindeközben a szembejövők óriási tömegén kell, hogy áttörjön a továbbhaladás érdekében, aminek már rég nincs értelme. Piros lámpánál hol megáll megvárni a zöldet, hol simán átmegy, de egyik sem zavarja meg a gondolatmenetet. Egyszer csak egy tisztán csengő hang üti meg a fülét (tudom, hogy az embernek az orrát szokta valami megütni, de azt mégsem írhattam le, hogy ..pillantott meg a fülével..): - elmék biz én ahhoz - hát persze, hogy a női főhős hangja ez. Ez ugyanis a diákos versszak vége. Ezután egyébként a lány mindig (mert már vagy nyolcadszor énekli, szóval mindig) megáll, felnéz kicsivel a tömeg fejei fölé, sóhajt egyet, aztán tovább megy. Eközben a fiú is csinál ám valamit! Teste minden zsigerét elönti, hogy: "látni akarom!!" Még az agya is felkiált: - Végre valami aktivitás - még szerencse, hogy nem hallatszott ki! És a tömeget szeme sugarával átlőve megpillantja a lányt, aki éppen ott tart, hogy továbbmegy. A fiú belülről elájul. Minden szívdobbanását külön hallja, pedig szerintem meghaladja a 20 kHz-es határt. Szeme elkerekedik, szemöldökei féloldalasan állnak; fejét icipicit oldalra biccenti, szája résre nyitva áll. Ha szembe jönnék, bandzsának nézném. A lány már mögötte van, mikor hősünk mutatóujját felemelve ennyit mond: - Ö. Ez csak amolyan megnyikkanás, nem az a politikus-féle ö. Ezalatt a tömeg eltűnt, mintha a lány zárta volna a sort, ami egy utcányi szélességű. Pár másodpercig így áll, aztán leesik a mutatóujja kézzel együtt a comb mellé, az arca is visszanyeri eredeti alakját, magához tér, a tömeg is megjön, és a visszatartott lélegzetét is kiereszti mondván: - Ú, micsoda csaj! 1999. aug. 10.