Children do not try this at home II. Lépcsőn megyek lefelé. Nem akárhogy, hanem így bukdácsolva, meg- megcsusszanva, mindig a zakózás határát súrolva. A legalsó fokok a kedvenceim. Ott egypár felett átsiklom, és iszonyatosan szerencsétlen módon érkezem a lépcső alatti vízszintesre, hogy aztán meg izgalmas kihívás legyen megkeresni az egyensúlyt. Aki gyakran lát ezen a lépcsőn lejönni, az pontosan tudja, miről beszélek. Kár, hogy strukturálisan kizárt, hogy bárki is gyakran lásson lejönni ezen a lépcsőn, hiszen nem is jövök le gyakran (ti. ezen a lépcsőn). 3-4 teljesen csámpás, a pillanat elvárásainak megfelelően behajlított lábakkal lett lépés után kezdek el szabályosan gyalogolni. Eszembe jut, hogy még sokat kell fejlődnöm szabályozástechnikából, mire az enyémhez hasonló, úgynevezett irracionális szándékú, de szerencsére hibásan működő szabályozóval felszerelt robotot építek. Hah! Mekkora ötlet! Szabadalmaztatom is! Levegőzni jöttem ki, mert úgy éreztem magamat, mint akit magára hagytak. Igen, éjszaka! Van valami kifogása ellene a Kedves Olvasónak?! Különben is, jobb is így. Nincs akkora forgalom. Piros a lámpa, de nem jön semmi. Meg sem kell állni. Haladok tovább egyenletes sebességgel, mint Newton papa magára hagyott teste. Egy pillanatra arra gondolok, szerencsétlen testét talán már a kukacok is magára hagyták, de elhessegetem ezt a képet, hiszen eredetileg máshogy értettem. Úgy értettem, hogy megyek egyenesen, egyenletesen, mint az úthenger. Ha esetleg szembe jönne velem egy nálam jóval kisebb tömegű test, mondjuk női... ["Véletlenül, mi?!" (c) zsidó gyerek a Dohány utcában] Szóval akkor jól nekimennék, az pedig rugalmatlan ütközést szemléltetve hanyattesne, én meg áttrappolnék rajta. Na jó, azért elsóhajtom magamat, hogy ne tűnjek olyan kegyetlennek! Az utca nem is olyan egyenes, mint hittem. Inkább girbegurba. Kipróbálom, hogy ha tényleg egyenes vonalban haladok tovább, mi lesz belőle. Közben a parkoló kocsik sora rohamosan közeledik felém, de nekem ezt nem szabad figyelembe venni, hiszen csak egy test vagyok. - Flokk, brlümp! - mondja egy visszapillantó-tükör. Ekkor eszembe jut a testek tehetetlenségéere vonatkozó szabály egy idevágó mellékmondata: "...amíg egy másik testtel köcsönhatásba nem lép." Aha! Gyorsan kiszámítom a visszaverődési szöget, és immár a fal felé tartok. Amíg nem előre figyeltem, előbukkant előttem egy alak. Olyan jó nagy darab ember, akivel szemben nem éppen úthengernek érzi magát az ember... Most ha folytatnám a játékot, neki kéne mennem, de még ebben az időpontban - talán tévesen - azt hittem, nem akarok meghalni. Ezért aztán megtorpanok, felnézek rá, a játszi gyermeki mosoly lehervad a képemről, aztán lesütöm a szemem, és úgy döntök, kikerülöm őt. Meg is tenném, de ő megfogja a karomat, és rám kiabál: - Te mentél neki a kocsimnak?! Semmi kedvem vitázni vele, ezért kimondom "a szót, amit a legegyszerűbb kimondani": - Á! Gondoltam, ebbe nehéz lesz belekötni. Tényleg csak annyit mondott rá beszélgetőtársam, hogy mégegyszer elő ne forduljon! Ekkor az a vad gondolatom támadt, hogy milyen morbid lenne már, ha most nem kezdenék el mérgelődni, hogy tönkretette egy ilyen bunkó a jó kis éjszakai hangulatomat, ehelyett elmennék mellette, és folytatnám, amit eddig csináltam. Így is lett, nekimentem a falnak, ahogy terveztem. Nem, nem voltam részeg, csak azért csináltam, hogy hadd higgyék, akik látnak, hogy jól érzem magamat; nem akartam letörni őket ilyen késői órán holmi józanság látványával. *** Szabadság-híd. - Hogy ez milyen alacsonyan van! - mondom magamban, ahogy megpillantom a híd sok embert a túlvilágra átvezető utcácskájának alsó végét. - Nem csoda, hogy annyian leugrálnak innen. Elég, ha az embernek kicsit rosszabb a kedve, mikor erre jár... Ez a híd szinte csalogatja az embert magára! Sem lelki, sem fizikai megterhelést nem jelent fellépni erre a kis zöld acélizére, azán megindulni felfelé... *** Az előzőleg az ingem cigarettazsebébe rejtett zacskóba túrok, kiveszek belőle egy darab szotyit, odatartom a fogaim közé, kinyerem belőle a magot, aztán elpöckölöm a héjat. Ha sikerül, még a lógó lábammal is belerúgok egyet estében. A héj pedig pörögve enyész el a hajnali sötétben valahol mélyen alattam. Előrehajolva megkapaszkodom a mellettem függő címerben, hogy lássam, hova esett. Nem találom, előveszek hát egy másikat. *** Már feljött a Nap, mikor a szotyi fele elfogyott, és villogó tűzoltókocsi állt alám. Akkor vettem észre, hogy közben bámészkodók hada néz rám lentről, és egyikük-másikuk hunyorít, ahogy a szemükbe ejtem a szotyihéjat. Elmosolyodom, amikor megpillantom az egyik kedves barátomat, aki épp felém tart. - Szia, ülj csak le mellém! Kérsz szotyit? - mondom neki. Teljesen meg van rémülve, és úgy ül le és fogadja el az ajánlatomat, mintha parancsot hajtana végre. Megkérdezem, mi baja. - Nekem mi bajom?! - kiabál rám suttogva. - Itt az egész tűzoltóság, az összes ismerősöd, a rokonaid! Neked mi bajod?! - Semmi, szép a kilátás - válaszolom. - A kilátás! Aha! - mondja ő hitetlenkedő hangon. - Na, gyere le, kérlek! - Mit akarsz ott lent? - kérdezem. Erre nem szól semmit, csak pislog idegesen, meg sóhajtozik, és bámul rám. - Nyugi már! - mondom neki. - Figyelj, tök laza! Ledobálom a szotyihéjat, és lent még csak fel sem kiabálnak, hogy hagyjam abba, mert feljönnek megverni! Kipróbálod? - Nem próbálom ki! Te meg vagy őrülve! Mindenki azon parázik, hogy le fogsz ugrani... - Leugrani?! - szólok közbe illetlenül. - Bocs, de hülye lennék leugrani! Meg is halhatnék, ha ilyen magasról ugrálnék! Úgy néz, mintha valami érthetetlent mondtam volna, pedig tudom jól, hogy ez a gyerek oldott már meg nehezebb integrálegyenletet is. Aztán meglágyul a tekintete, és könyörgőre veszi vissza a hangnemet: - Akkor ne feltűnősködj már, gyere le! - Én feltűnősködöm? - mosolygok szelíden. - Nem hívtam én nézőközönséget! Sőt! Direkt éjszaka csináltam, hogy ne lássanak túl sokan. Tudod, a gyerekek miatt. Nehogy utánam csinálja valamelyik. Nagyon veszélyes. Lassan le is mennék, mert mindjárt reggel lesz. Csak zavar a nagy tömeg, ami odalent vár. Megtennéd, hogy megnyugtatod és elzavarod őket? Köszi. Mór, 2002. jún. 24.