Dualitás II.

Jani barátom láthatóan sántított a bal heréjére, mikor belépett a kocsmába, ennek ellenére széles mosollyal az arcán ült le
mellém a szokásos helyünkön.

- Haver, jól vagy? Nem, nem vagy jól! - mondom neki aggódva.

- De megvolt! - mondja ő valami kényszeredett, fájdalmas nyöszörgésbe torkolló nevetéssel színezve hangját.

- Mi volt meg? - kérdem, és felkészülök a legrosszabbra. Nem volt soha normális, de valahogy másmilyen szokott lenni.

- A nyálcsere.

- Loreley-jal?

- Vele.

- És mitől rokkantál így le?

- Tudod, a térde. Azt mondta, hogy ne olyan hevesen!

- Aha.

Ezen elgondolkodunk. Egy olyan három-négy sör idejéig. A csendet aztán Jani töri meg, de artikulált hangokat én
adok ki először, mégpedig:

- Egészségedre, te büdös disznó! Amúgy ez így nem frankó. Érted, ez a rendszer. Ez a társadalom. Meg ilyenek.

- Ja.

- Fogod? Nincs rendben. A társadalom! Pedig nem lehet belőle kimenni. Nem igaz?

- Ja. Dehogy nem lehet.

- Te tudod, hol kell kimenni? Hogyhogy nem mész ki? Álmaid nője, aztán megkapod tőle az örökös tagsági igazolványt a
Keresztapák Klubjába. Veled kiszúrtak, öregem! Neked aztán van okod, ha másnak nincs is! - mondom, és vigyorgok, mint aki
jópofának képzeli magát.

- Hülye - fagyasztja le a lehető legfrappánsabb módon arcomról a mosolyt cimborám. Aztán folytatom, mintha mi sem történt volna:

- Pedig lehet, hogy éppen te lennél az álmai pasija, csak még nem ismer. De addig nem is akar megismerni. Ördögi körben vagyunk.
És nem lehet kiszállni. Ez így gáz. Vetted?

- Ja. Nem megyek ki. Beletörődöm. Ez ilyen. Társadalom. Kintről nem tudom megjavítani. Tudom, te is nagyon szereted úgy
beállítani a dolgot, hogy te más vagy, az emberek hülyék, kivéve téged.

- Ez nem igaz. Én nem vagyok olyan, mint gondolod. Az emberek általában ezt gondolják, de én kivétel vagyok.

- Aha - mondja, majd tart egy két sörnyi hatásszünetet. - De ugye az is jólesik, amikor az előadáson vicceseket mondanak a 
hülye emberekről, meg anekdotákat mesélnek, aztán meg az előadó százszor elmondja, hogy a jelenlevők kivételek.

- Persze. Én átlagon felüli vagyok. Ennyi az egész.

- Előadás után meg a hazafelé úton elgondolkodsz, hogy nahát, ezt a hülyeséget én is megcsináltam, csak az másmilyen volt egy
kicsit.

- Kicsit kevésbé hülyén, he? - nevetek fel, de közben sürgősen meg kellett innom egy sört. Úgyhogy erőforrás híján a nevetés
abbamaradt.

Megint adtunk magunknak egy kis gondolkodási időt.

- Te figyelj! Mi most ugyebár részegek vagyunk. Ergo tök nagy baromságokat beszélünk, amiknek semmi értelme. - szólok végre.

- Aha. Nem, részegen az ember okosakat mond, csak kár, hogy elfelejti. Ilyen jó kis közhelyek, de az, hogy háromszázezerszer-
harmincezerszer megtárgyaltuk, még nem jelenti, hogy meg is értettük.

- Zsír. Fáj még?

- Ja.

- Kritikus! Felrobbantunk egy benzinkutat?

- Oké, menjünk!